Régen írtam, nem azért, mert nem történik velünk semmi, hanem mert úgy érzem, talán a kelleténél több minden is történt az utóbbi időben.
Szeptemberben csatlakoztam egy keresztény meditációs csoporthoz. Sok mindenre rájöttem (amit eddig is tudtam) ebben a sűrű, kaotikus, sokszor nehéz utóbbi időszakban: értékelni kell azt, ami MOST van! Nagy közhely, de igaz: ragadjuk meg a jelen pillanatot!
A pénteken Párizsban történtek kapcsán is ez jutott eszembe, amikor azon gondolkoztam, hogy én személy szerint mit tudok tenni ebben a helyzetben?
Semmi értelmét nem látom annak, hogy azt elemezgessem, ami már elmúlt, vagy azon ábrándozzak, ami még meg sem történt és talán nem is fog soha. Itt van ez a nap: ma szerethetem a két örökmozgó csemetémet és a férjem, ma ölelhetem Őket magamhoz, súghatom a fülükbe, hogy mennyire szeretem őket, akkor is, ha 5 percenként elesik/leesik/elvette/nemadjavissza/kiömlött/véletlenvolt/Őkezdte...stb.
Észre vettem, hogy minden élethelyzetben visszasírom a régit vagy már előrébb járnék két lépéssel és ezzel talán nem vagyok egyedül. Csak néhány példa:
Amikor kismamaként óriás pocakkal alig tettem-vettem magam: milyen jó lenne, ha már véget érne ez az időszak.
Amikor három óránként kelni kellet éjjel: milyen jó volt, amíg odabent volt és milyen jó lesz egy év múlva
Amikor elindul, mindenhova felmászik, mindenhonnan leesik: milyen jó volt, amíg egy helyben feküdt, milyen jó lesz egy év múlva
Amikor jön, megy ügyesen, dumál, hisztizik, veszekszik, felesel: milyen jó volt, amíg kicsi volt, milyen jó lesz, ha ezt kinövi.
Amikor egy gyerek van milyen fáradt voltam mindig, amikor kettő lett azonnal visszasírtam és nem értettem, mitől fáradtam el anno annyira.
Miért nem tudom értékelni azt ami most van? Miért nem élvezem ki minden percét, mint egy megismételhetetlen csodás pillanatot? Még akkor is, ha ebben a csodás pillanatban wct takarítok, mert a frissen szobatiszta tud ám olyat, hogy a wc deszka és a wc csésze között vízesés szerűen kipisil. (Állva nem éri még fel.. :-))
Szóval így telnek most napjaim. Igyekszem nem sokat agyalni, mert azt érzem, hogy ez nem visz előrébb sem engem, sem a családomat, sem a társadalmat. Hanem inkább megragadni a pillanatokat és lelkesen dínósat játszani, délutáni alvás helyett Apával filmet nézni és keresni a lehetőséget, hogy a körülöttem élőknek egy picivel szebb napja legyen, mint amilyen a tegnapi volt.
